Ötvenedik fejezet

Jákób temetése Hebronban

„József pedig az ő atyja orczájára borúla és siránkozék felette és csókolgatá őt. És megparancsolá József az ő szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be az ő atyját; és bebalzsamozák az orvosok Izráelt.”
(1Móz 50:1,2)

Először fordul elő Isten tervének végrehajtójával, hogy bebalzsamozzák. Tartósítják azt, mintegy alátámasztva a fentebb, róla szóló többszakaszos próféciát. Olyan dolgot hozott létre az ő életútja, amely bizonyos időre konzerválni való. Ezt szemlélteti a bebalzsamozása.

„Mikor negyven nap eltelék, mert akkorra telnek be a bebalzsamozás napjai, siraták őt az Égyiptombeliek hetven napig.”
(1Móz 50:3)

Ismét megjelennek a misztikus és sokat sejtető számok. Negyven napig tart a bebalzsamozás; vagyis az életműve egy tökéletes társadalmi alapszerkezet megszilárdítása mintegy négyszáz évig fog tartani. Ezt épp itt, Egyiptomban fogja megérlelni Jehova. Ez idő alatt mindenre kiterjedő öntisztítási folyamat, összeérési fázis működik benne: Valójában ez idő alatt a megszilárduló szerkezet szellemi öntudatra jut nemzeti egységét illetően. A nép e négyszáz év alatt rádöbben, hogy egységes néppé lettek; nem egyszerűen csak egy nagy család. Ugyanez a szisztéma érvényesül majd a szellemi Izrael, illetve a belőle alakuló Mennyei Izrael felépülésében is. Ezt majd, adott helyen, a Keresztény Görög Iratokban az isteni tervbe való beillesztésének elemzése alkalmával fejtem ki bővebben.
A tökéletes társadalom létrejöttén pedig a bukott földi társadalmak teljessége siránkozni fog, elveszítve ezzel saját szellemi identitásukat: saját vágyaik szabad követésének további lehetőségét. Ezt kőbe zárták, és megszűnik vele a kapcsolatuk. Ezért maguk is terveik végére jutnak, elmúlnak. Ezért sírnak. Az Isten viszont épp e kőből eleveníti meg az Új Rendet, amellyel az elmúlt világnak már nem lesz dolga.

„És elmúlának az ő siratásának napjai, és szóla József a Faraó házanépéhez, mondván: ha kedves vagyok előttetek, szóljatok, kérlek a Faraónak, mondván: az én atyám engem megesketett, mondván: ímé én meghalok; az én síromba, melyet Kanaán földén ástam magamnak, oda temess el engem. Most hát kérlek, hadd menjek el, és temessem el az én atyámat, azután visszatérek. És monda a Faraó: eredj el és temesd el a te atyádat, amint megesketett téged.”
(1Móz 50:4-6)

Jákóbot hiába balzsamozzák be, még sem teszik a helyben megszokott, épített sírba, épületbe – vagyis piramisba –, hanem a földbe temetik, ahol jóllehet, évezredekig mumifikálódik, mégis dolga végeztével elmúlik. Ez fog történni a nemzettel, a kereszténységgel, sőt az égi Királysággal is. Dolga fogytán, régi lényegét, a paradicsomi építkezéseket tekintve, elmúlik, még ha jótéteményei valójában örökre fennmaradnak is. Szellemi természete ezek után más feladatot kap. Hiszen a Mennyország mindössze ezer esztendeig szükségeltetik, mint helyreállító apparátus.

„Elméne azért József, hogy az ő atyját eltemesse, és vele együtt felmenének mind a Faraó szolgái, az ő házának vénei és Égyiptom földének minden vénei. Józsefnek is egész háznépe; és az ő bátyjai, és az ő atyjának háznépe; csak gyermekeiket, juhaikat és barmaikat hagyták a Gósen földén. Felmenének annakfelette ő vele szekerek is és lovagok, úgy hogy igen nagy sereg vala.”
(1Móz 50:7-9)

Ha megfigyeljük ezt a sereget, akkor kiviláglik, hogy azokból áll, akik tisztelték, szerették őt. Ha ezt a jelkép eredetijére vonatkoztatjuk, akkor rádöbbenünk, hogy Azt is nagy angyali sereg kíséri majd utolsó útjára, és a közbülső inkarnációi is vonzanak annyi csodálót, hogy arról sok nép tudomást fog venni.

„Mikor eljutának Atád szérűjéhez, mely a Jordánon túl van, nagy és keserves sírással sírának ott. József, pedig hét napig gyászolá az ő atyját. És láták az ország lakosai, a Kanaán népe azt a gyászt Atád szérűjénél, és mondának: keserves gyásza ez az Égyiptombelieknek. Azért nevezék azt a helyet Ábel Miczrajimnak, mely a Jordánon túl van.”
(1Móz 50:10,11)

Erősen hasonlít ez a magatartás ahhoz, amikor Nagy Babilon leomlik. Azt is épp így siratják mindazok, akik ismerték. Ott általában a föld hamissá vált vallásbirodalmának megsemmisítését siratják, mint egy parázna nő halálát; mégis, ott Jákób egyik inkarnációjának, a kereszténységnek a temetését mutatja be. Minthogy betöltötte szerepét, halállal fertőztetett, hogy a belőle kiáradó bűz a tűz martaléka legyen, a javát azonban megeméssze a Vadállat: a jelen világ.

„Aképen cselekedének azért Jákóbbal az ő fiai, a miképen megparancsolta vala nékik. Elvivék ugyanis őt az ő fiai Kanaán földére és eltemeték őt a Makpelah mezőnek barlangjába, melyet vett vala Ábrahám a mezővel együtt temetésre való örökségnek a Khitteus Efrontól Mamrénak átellenében. És visszatére József Égyiptomba, ő, és az ő atyjafiai, és mind azok, kik vele fölmentek vala az ő atyjának temetésére, minekutána eltemette az ő atyját.”
(1Móz 50:12-14)

Örök nyugalomra helyezték atyjuk mumifikált testét, hogy örök jelképpé legyen általa az az előkészületi tevékenység, amely hatékonyan alkalmazható minden emberi vágy által elrontott dolog helyreigazítására, és eredeti helyzetébe való visszaállítására. Kiváló példa lehet számunkra, hogyha valamit vissza kívánunk helyezni az eredeti isteni rendbe, akkor hogyan valósítsuk azt meg. Legyen szó családról, társadalomról, emberiségről, népről, gazdasági vagy vallási szerkezetről.
Lassan, de biztosan kezd kibontakozni az isteni terv lényege, melyhez a Teremtő a következő stratégiai lépéseket használja fel. Konstatálva az édeni lázadást és annak hatását, célul tűzi ki annak hatékony és örök időre való leverését; eszközként egy mennyei királyságot állít fel, melynek fogadására oktatással készíti fel az emberiségből arra érdemes réteget. E réteg segítségével folyamatos információt gyűjt a földön kialakuló helyzetről, melynek felhasználásával felépíti tervét. A készülő tervet elérhetővé és egyértelművé teszi szolgái, a földi résztvevők előtt, de tökéletesen palástolja is a világ többi része, vagyis az Ellenség személyisége előtt; kivárva és kidolgozva a kellő időt, lecsap; majd pedig kiaknázza a győzelemből kapott előnyöket a földi emberiség és a teremtésmű egyéb résztvevői, tagjai javára; majd tartósan állandósítja azt.

József nagylelkűsége

„Amint láták József bátyjai, hogy az ő atyjok meghalt, ezt mondják vala: hátha gyűlölni fog minket József, és visszaadja nékünk mindazt a gonoszt, a mit rajta elkövettünk.”
(1Móz 50:15)

A tökéletlen szív másokról is ezt tételezi fel. Tökéletlenségükben nem az igazságon alapuló szeretet vezette eddigi életüket feltámadott testvérünk fennhatósága alatt, hanem a félelmeik. Ezt a félelmet atyjuk mögé bújtatták. Most azonban, hogy ő meghalt, e félelem fedezetlenül, kendőzetlenül hat rájuk. Másfelől viszont az elkövetett bűnt nem lehet soha igazán levezekelni.

„Izenetet küldének azért Józsefhez, mondván: a te atyád megparancsolta nékünk az ő holta előtt, mondván: így szóljatok Józsefhez: kérünk téged, bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bűnöket, mert gonoszul cselekedtek te ellened. Most azért bocsásd meg azoknak vétkét, a kik a te atyád Istenét szolgálják. József, pedig sír vala, mikor ezt mondák néki. Járulának pedig ő hozzá az ő testvérei is, és leborúlának előtte és mondának: ímé mi a te szolgáid vagyunk.”
(1Móz 50:16-18)

Föloldották végre a félelmeiket. A bűnökre bocsánat nyerhető, amennyiben fölismerjük azt, és szembenézünk vele, és azzal, aki ellen elkövettük. Az igazsággal összhangban van, hogy az emberré válás folyamatában bűnt bűnre, hibát hibára halmozva jutunk előrébb. Azonban azok kiigazításával túlléphetünk rajta, s fölemelkedünk arra a szintre, amely az Isten szemében már tisztának minősül. Természetesen ezt egy másik tökéletlenséggel, a bűn elszenvedőjével is szembesítenünk kell, hogy a továbbiakban tiszta lelkiismerettel tanulhassunk belőle, és nyerjük el bűnünk bocsánatát. A tökéletlen ember a tökéletes Isten eszköze a próbák alatt. Ha tehát egy elkövetett helytelenségért tökéletlen társunk megbocsát, biztosak lehetünk abban, hogy a tökéletes Isten is, ő rá való tekintettel ugyanezt teszi. Ez a feloldozás. Nem gondolkodhatunk tehát úgy, hogy vétkeink csupán a Teremtőre tartoznak, s a Közbenjáró útján majd megbocsát nekünk. Ezt csak akkor teszi meg, ha előtte a fent említett módon szembenézünk tetteinkkel, és azok következményeivel, elszenvedőivel egyaránt. A megbocsátás Istentől jön, de ember adja át. Ő a közvetítő Hálózat hozzánk legközelebb eső láncszeme. Ez esetben ő a közbenjáró.

„József pedig monda: ne féljetek: avagy Isten gyanánt vagyok-é én? Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa.”
(1Móz 50:19,20)

József, isteni látásmódja következtében, látja a testvérei szívében úgy a félelmet, mint az őszinteséget. Az Egyiptomban velük töltött tizenhét esztendő pedig egyértelműen bizonyította, hogy amazok gonosz szándéka már réges-régen eltávozott a szívükből.
Maga tapasztalta, hogy azt a bizonyos gonosz szándékot az Isten hogyan fordította népek életének megmentésére, javára. Tisztában van az emberi szív tökéletlenségével, de egyben azzal az egészséges hajlammal is, amely eltávoztatja tőlünk azért, hogy alkalmasakká váljanak Teremtőjük, a Léteztető szolgálatára. Testvérei erre az útra kívánnak lépni, és ezért törekszenek arra, erőfeszítéseket tesznek azért, hogy szívükből és lelkükből kiűzzék a helytelen hajlamot, és betöltsék annak helyét Istennek tetsző, nemes tulajdonságokkal. Hogyan tehetné hát egy ilyen mély látású férfiú, hogy az ilyen embernek megalázásával gátat vessen e csodálatos törekvésnek. Tehát szívből örül, hogy testvérei feltárják előtte félelmeiket, s boldogan bocsát meg nekik, sőt bátorítja őket további nemes cselekedetekre, és félelmeik nyomainak végső kitakarítására.

„Most annakokáért ne féljetek: eltartalak én titeket és a ti gyermekeiteket. És megvígasztalá őket és szívökre beszéle. József pedig Égyiptomban lakozék; mind ő, mind az ő atyjának házanépe. És éle József száz tíz esztendeig. És látá József Efraimtól harmad ízben való fiait. Manasse fiának Mákhirnak is születtek József térdén gyermekei.”
(1Móz 50:21-23)

Érdekes megjegyezni, hogy József a fiak sorában a tizenegyedik; élete pedig száztíz esztendeig tartott. Ezek egy-egy egyesével maradnak el a tizenkettes számtól, ami a társadalmi szerkezet teljességét, egységét szemlélteti. Tehát mindkét misztikus szám arra figyelmeztet, hogy sem József születési helyzete, sem pedig az életútja nem tett pontot erre a felépítési rendre. Még tökéletesíteni kell. Egy szellemi, ideológiai pont, és ezzel együtt egy földi cselekvési sor még hátravan ahhoz, hogy ez a kép teljessé váljon. Ez pedig a teokratikus királyság intézményének felállítása.
Másfelől viszont itt két féle tízessel is találkozunk. Ez arra enged következtetni, hogy József tevékenysége nyomán a földi gazdasági szerkezet már igen fejlett; tulajdonképpen tökéletes a maga nemében. Éppen azt a célt képes szolgálni, hogy az éhségből kiemeljen egy teljes emberi lakosságot, és még sokáig táplálja azt. Ehhez szükséges az a társadalmi szerkezet, amely ezt az elosztási rendet elősegíti. Mivel a tíznek a négyzete is szerepel benne; az általa szemléltetett gazdasági szerkezet ideológiája is felhasználható szellemi szerkezet hasonló célú (szellemi éhség) felszámolására, és a felépített helyzet stabilizálására.
Tehát láthatjuk, hogy míg Jákób a leendő paradicsomi irányzat társadalmi szerkezetét tanítja meg velünk, addig József ugyanennek a gazdasági ideológiáját világítja meg számunkra ugyanilyen alapossággal.

József halála

„És monda József az ő testvéreinek: én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. És megesketé József Izráel fiait, mondván: mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én tetemeimet magatokkal.”
(1Móz 50:24,25)

Ismét Józsefnek a Teremtővel való prófétai kapcsolatára utal a fenti kijelentés. Bár atyja is tisztában volt ezzel. Azt is tudta József, hogy Isten kivezeti Izraelt Egyiptomból, s akkor mindazt a szellemi értéket magukkal kell vinniük, amelyet ő a halálával most rájuk hagyományoz. Azért is temetik el őt itt Egyiptomban közöttük, hogy el ne felejtsék mindazt, a mi a munkásságának következménye volt, és még jó ideig az lesz számukra. Ő megőrizte számukra az isteni szeretet; kiválasztotta őt az Isten arra, hogy testvérei butasága ellenére népeket mentsen meg az éhhaláltól; fölépített egy már majdnem tökéletes gazdasági és társadalmi szerkezetet; illetve a legmagasabb szintű kegyelmet gyakorolta az ő ellen vétők felett. Ezek mind-mind olyas hagyatékok, amelyekre nagyszerű jövőt lehet építeni. Ha elfelejtik, nagyon sokáig fog tartani újra megszerezni ezeket a tapasztalatokat. Ezek nélkül ugyanis lehetetlen továbblépni azon az úton, amely a bukott embert visszavezeti Istenhez.

„És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Égyiptomban.”
(1Móz 50:26)

Ennyi minden fért bele ebbe az életbe. Atyjához hasonlóan az ő testét is mumifikálják, de őt helyben temetik el; méghozzá úgy, hogy évszázadok múltán is hozzá lehessen férni a tetemhez.
Egyiptom felemelkedését nagyjából József itteni szolgálatától számíthatjuk. Korához képest tökélyre fejlesztette a gazdasági és társadalmi szerkezetet, megszilárdította a fáraó jobb kezén a birodalmat; óriási gazdagságot halmozott föl ura és királya számára; új, erős városokat épített hatalmas gabonatárolókkal. Míg régebben a halotti piramisok nyers földből épültek, addig az ő tevékenységénél fogva folyamatosan emelték a hatalmasabbnál hatalmasabb kőpiramisokat, mellyel egész halotti várost, a Királyok Völgyét építette ki (ő fektette le az alapokat, de természetesen a leszármazottai építették föl azokat az elkövetkező, mintegy négyszáz év alatt). Olyan központi hatalmat szilárdított meg a térségben, amelynek még ma is csodájára járnak a történészek. Valószínű, hogy az ő idejében egyesítették Alsó-, és Felső-Egyiptomot. Tevékenységének ideje kb. i. e. 2100-1900 közé tehető. A pontosítást a történészekre bízom.